Ragadozó madaras fotózás

frissítve: 2016.03.03.

Szerintem minden természet fotós (legalább is, akik madarakat fotóznak), életében eljön azaz időszak, így nálam is, amikor az itatós fotózás már nem elégíti ki vágyait. Többet, látványosabbat, izgalmasabbat szeretne. Evvel nem azt akarom mondani, hogy a kismadaras fotósát untam meg. Szó nincs róla. De a ragadozó madarak fotózása más.  Mások a feltételek, és más a kihívás is. Tapasztalatom szerint, több év rendszeres munkája árán születik meg az áhított jelenet. Ha jól emlékszem, nekem ez a tél a negyedik évad. Sikerült lencsevégre kapnom ez idő alatt ölyvet, barna rétihéját, karvalyt, de ezek olyan dokumentum jellegű fotók.  Az akciós és röpképes jelenetek még váratnak magukra.


Így kezdődött ez a projekt 2012-ben.


Az alkalmas terület kiválasztása. Az ember nem is gondolná, hogy mi mindenre kell figyelni egy terület kiválasztásánál. Első választásom, egy hajdan a vízmvek tulajdonában lévő mezőre esett. Azt gondoltam ez elég nyugodt hely, embert sem látni órákon keresztül. Viszont rendszeresen láttam ölyveket, vörös vércsét, hamvas réti héját.  Építettem egy les kunyhót, beállítottam a megfelelőnek vélt helyre. Rendszeresen hordtam ki a madaraknak húst. Ezt már ősz végén elkezdtem, és egész télen folytattam. Hétvégeken tudtam időt szentelni arra, hogy beüljek a lesbe fotózni. Az első télen rá kellett ébrednem, hogy nem jó helyet választottam. A kirakott húst is valószínű a kóbor kutyák, vagy macskák ehették meg. Ugyanis túl közel van, a lakott terület. Kitaláltam, hogy ások egy gödröt, és fém ráccsal borítom, így a madarak ki tudják csipkedni a falatokat, de a macskák, és kutyák, meg talán a róka sem fér hozzá. Jó pár hétig azt hittem, ez okos gondolat volt. De jött a vasember. Ki a vasember? Hát, aki mindent összegyűjt, ami fém. Így tett az én rácsommal is. Bosszantott a dolog, de hát mit tehetek?  Kitaláltam, hogy három, kb. két méteres fát keresztben összefogok, és a tetejére teszem ki a hóst. Ez a terv bevált.  A madarak rendszeresen jártak falatozni. Többször is sikerült egerész ölyvet fotóznom. Nagy sajnálatomra aztán ott kellett hagynom ezt a helyet, mert az én fotós szokásaim, egybe estek egy közeli lovarda szokásaival. Még pedig, hogy szinte minden hétvégén kora reggel megjelent egy ember a lovas kocsijával, és a használt szalmát, trágyát e tisztás szélére hordta ki.  Na, ebből elegem is lett. Új terület után kell néznem. Az első évad evvel a kudarccal zárult. Túl sűrűn lakott ez a bolygó, legalábbis az a része, ami lakhelyem vonzáskörzetében van. Vagy elzárt területet találni, vagy magán tulajdont.  Végül is találtam egy ideális helyet, vannak madarak és aránylag elég nyugodt is. Át telepítettem a kunyhót és a következő évadot már itt folytatom.


A 2013-as téli időszak leginkább a madarak etetéséről szólt, értékelhető kép nélkül. Én viszont tudom, hogy előbb utóbb meg lesz a munkám eredménye. Hiszen rendszeresen látok ragadozó madarakat a terület felett.  A tisztást szegélyező fákon két fészket is láttam, amit az ölyvek használtak is. Az egyikben költés is volt. Abban reménykedtem, hogy találkozok a fiatal madárral is.

 

2014 a változások éve. Kezd beérni az eddig befektetett energiám.


Az idény elkezdődött és úgy néz ki, megtört a jég. Már több hétvégén is kint voltam fotózni, eredménytelenül. Csak a korán kelés, vacogás a kunyhóban jutott. Viszont az egyik alkalommal még sötét volt, amikor elfoglaltam a lest. A csali hús is kint volt a megszokott helyen. Amikor kivilágosodott két ölyvre lettem figyelmes, akik többször is átrepültek felettem, majd a közeli fa tetején landoltak. Alig két órát ültek egyhelyben. Most mire vártok, gondoltam. Lassan indulnék haza, mert már kockára fagytam. A fények sem jók már, ezek meg csak ülnek. Aztán egyszer csak eltűntek. Eztán úgy döntöttem, hazamegyek. Majd legközelebb sikerül. Összepakoltam a holmimat, de mielőtt még kinyitottam volna az ajtót jellegzetes vijjogás ütötte meg a fülem. Óvatosan ki kukucskálok, és azt látom, hogy a várt madaram ott ül a neki kihelyezett fán. Gyorsan és csendben összeraktam a fényképezőgépet. Sikerült pár kockát lőni róla. Valószínű észrevehette az objektívet és elszállt.  Akkor több dolgot is megfogadtam, és az óta is ehhez tartom magam. 1. még sötétben el kell foglalni a lest 2. mielőtt haza indulok, még egyszer alaposan körülnézek nincs e ott a közelben egy madár 3. a fényképezőgépet csak a kocsiban pakolom el.  

A következő hétvégén már az előbbiekből okulva foglaltam el a lest. Ahogy világosodott, meg is jelent egy sötétebb színezető ölyv. Pár percig a leskunyhó melletti fa tetején figyelt, majd leszállt falatozni. Sajnos röptében nem sikerült lefényképezni. Pár képet csináltam róla, de nem akartam elijeszteni a madarat. Arra vártam hátha történik valami érdekes jelenet. Esetleg még egy ölyv jöhetne.  De nem történt semmi. Viszont ez volt az első alkalom, hogy ilyen közelségbe kerültem hozzá.  

 A következő találkozás a kismadaras itatónál történt. Akkor a lessátorból fotóztam a meggyvágókat, zöldikéket. Egyszer csak felült egy ölyv a fa tetejére és onnan nézte a kicsiket. Majd leszállt az itató szélére és ebben a pózban nézelődött. Hogy ezt miért csinálta, nem tudom. De már láttam hasonló fotót mástól is. A meggyvágók eleinte riadtan eliszkoltak, de aztán felbátorodtak, és folytatták a falatozást, mint egy 2 méterre az ölyvtől.

Összegezve az iei évet, nem panaszkodhatok. Hó szinte egész télen nem volt, és mégis sikerült a les elé csalogatnom az ölyveket.

 

2015. év történései:


Az egyik legnépszerűbb magyar madaras oldal a Birdfotography, ahová az általam készített képeket szoktam feltölteni.  Ez nagyon hatásos módszere annak, ha az ember tudni szeretné, hogy másoknak is tetszenek -  e a képei, vagy  csak saját magának. Szóval keresgéltem a felhasználók között egy hasonló fotós érdeklődésű tagot, aki aránylag közel is lakik hozzám. Így ismerkedtem meg egy amatőr természet fotóssal, Simon Imrével. Meghívtam egy közös fotózásra és beszélgetésre. Nagyon megtetszett neki is ez a terület, no meg a les sátram, amit nem rég vettem. ( A sátorról itt olvasható a tapasztalatom). Úgyhogy ezen túl közösen dolgozunk ezen a projekten.  Szóval Imrével alakítgattuk a területet. Honnan, mikor jön a legjobb fény.  A beszálló ágak helyzete, távolsága, kaszálás, mind olyan apróság amin, mégis nagyon sok múlik.


Október végére végeztünk is a tervünkkel. Már csak az rendszeres etetés a feladat. Bízunk benne, hogy idén hó is lesz, na meg napfény is. Mert tavaly egyikhez sem volt szerencsém.  A fák lassan eldobálták a leveleiket. Türelmetlenül vártuk az eseményeket. Ami nem is váratott sokáig, hiszen az egyik hétvégén megkezdődött a madarak etetőre járása. Pár jónak mondható képet sikerült készíteni, de az is kiderült, hogy a hátterünk nem a leg ideálisabb. Nem számoltunk avval, hogy a növényzet, ami egy magasra növő gyom, elszáradva nem teszi esztétikussá a képeket. Alakítanunk kell a hátteren! Nagyon bosszantott a dolog, mert eddigi tapasztalatom az, hogy a változásokat sokára szokják meg a ragadozók. Az idő sem kegyes hozzánk, mert minden hétvégére felhőket és szmogot kapunk. A fényképezéshez pedig általában fény is kell. Próbálkoztam vakus megvilágítással, de a pára miatt ez sem jött be. Marad a bosszankodás. 


November 7. Szombat
Ezen a héten végig nagyon kellemes napsütés volt ezért megbeszéltük, hogy megyünk fotózni. Reggel fél hatkor találkozunk a területen. Imre a sátorban, én a kunyhóban vártam az eseményeket. Első csalódás, hogy ugyan kezd világosodni, de a napot sűrű felhők takarják. Nem baj azért várunk még.  Az ölyvek sem jönnek közel, csak a hangjukat haljuk. Pedig biztos járnak enni az etető térre, mert a hűs rendre elfogy. Az is lehet, hogy valami négylábút etetünk, gondoltuk.  Ezen túl magasabbra tesszük a húst, hogy csak a madarak férjenek hozzá.


November 8. vasárnap
Minden a tegnapi naphoz hasonlóan indul. Annyi különbséggel, hogy a nap is süt. Gyönyörű fények jellemzik a reggelt. Majd madárcsiviteléstől hangos az egész környék. Nagyon klassz hangulata van egy ilyen reggelnek. Várakozunk türelmesen, amikor is egy világos rajzolatú egerész ölyv tesz néhány kört felettünk, majd jobbra a fa tetején landol. Evvel a madárral már tavaly is találkoztam, kép is van róla feljebb. Ez egy melankolikus típus, súgom Imrének. Képes két órát is egy helyben ücsörögni. Feszült figyelem, szem a keresőn, újjak a kioldó gombon.  Ez annyira nem kényelmes póz, de hát valamit valamiért. Öt-tíz perc után megszánt minket, mert kicsit fészkelődött, majd elindult pont felénk. A fényképezőgépeink pedig lőtték a sorozatot, mint két géppuska. Sikerült mindkettőnknek egy szép széttárt szárnyú képet lőni a jelenetről. Erre vártunk!  Sikeresen zártuk ezt a hétvégét, pacsi és gyerünk haza. Ilyenkor alig várom, hogy a monitoron visszanézzem az eredményt. Ott is szép. Kérdésem Imihez, jövő héten? Hát persze a válasz.


November 14. szombat

Találkozás egy Karvallyal


Tulajdon képen minden nap, amit madárfotózással töltünk, ugyan úgy indul.  Ezért evvel nem akarok senkit untatni. Kellemes a napkelte, de kilenc óra felé a nap is elbújt. Csicsergés egész reggel. Sőt egész dél előtt. De semmi más esemény. Majd Imre úgy dönt, hazamegy. Elege lett mára. Van ez így. Én még maradok, hátha történik valami érdekes esemény. A pakolászásra az összes madár eltűnt a környékről, úgy fél őrára. Majd szép lassan a mezei verebekkel az élen megjelentek megint. hatalmas csapat veréb, cinege, meggyvágó hancúrozott, mikor egy éles víííííííííí hangot hallottam a távolból. Kis idő múlva egy szürke „folt” suhant el a kunyhó előtt. A suhanás enyhe kifejezés, mert tulajdon képen azt sem láttam mi volt az. Iszonyatos sebességgel csapott be a madarak közé egy Karvaly, mint később kiderült. Hallottam a kunyhó melletti tusakodást, de látni nem láttam. Ahogy elcsendesedett kint minden, kis idő múlva, ez a gyönyörű madár ott ült előttem, a beszálló fán. Megvárta, míg pár kocka készül róla, és tovább állt. Majd felhívtam Imrét, hogy elmeséljem, mi történt. A reakciót nem írnám ide le.
Visszatérve a Karvalyra, zsákmányolnia nem sikerült, ami elég ritka. Nála nem volt zsákmány, és a földön sem találtam tetemet. Ezt most megúszta valaki.
A következő napok szürke egyhangú burokba borították a várost, ezért csak a tereprendezés és az etetésre volt gondunk.  

 

2016. 01. 03. Vasárnap


Róka koma az etetőnél


Korán reggel útnak indultam a ragadozó madaras etetőhöz. Még sötét volt, a hőmérő -6 fokot mutatott, és meglehetősen csípős szél fujt. Ez teljesen ideális idő a fotózáshoz, mondtam nejemnek, aki aggódva próbált lebeszélni tervemről.  Ha viszont hallgatok rá, kimaradtam volna a következőkben leírt eseményből.
Miután gondosan elhelyeztem a csali húst, elfoglaltam a lest. Szép lassan kezdett a nap felkelni, de már megint csak a szürkeség maradt. Csapnivaló fényviszonyok, és hideg.  Nyolc óra tájban két egerész ölyv landolt a szemközti fán. Alaposan megnézték a kihelyezett húst, majd elrepültek. Ezek felmérték a lehetőségeket. Ha nem sikerül élő zsákmányhoz jutnunk, ide visszajöhetünk enni, mert az a kétlábú már megint itt hagyta a hentes árut. Szerintem erre gondoltak. A fényképező gépet be sem kapcsoltam, mert nem alkalmas még mindig a fény. Közben legalább 7-8 ölyv kergetőzött pont előttem. Majd felrobbantam a méregtől, hogy megint lemaradok ilyen jelenetek megörökítéséről. Már tíz óra is elmúlt, amikor azt mondtam magamban, hogy negyed órát maradok még, és aztán hazamegyek. Aztán történt valami, ami miatt maradtam. Varázsütés szerűen kisütött a nap, a madarak megélénkültek, megtelt az etető tér élettel. Első vendég három szajkó volt, akik a farháton veszekedtek. A bokrokon pedig a verebek és zöldikék csiviteltek. Távolabb egy vörös vércse libegett vadászva. Csodálkoztam is ezen, mert itt még nem láttam vadászni. Inkább a nyitottabb terület felett szoktam látni. Egy ölyv felült megint a mellettem lévő fára, majd mellé ült még egy, aki aztán el is kergette a másikat. Várt még pár percet és leereszkedett enni. A berepülésről sajnos lekéstem, de szép habitus fotó készült róla. Aztán megmozdult a bokor alja. Egy gyönyörű hím fácán csatlakozott a verebekhez a földre letett szotyiból csipegetett. Micsoda idill mondtam. Aztán néma csend lett hírtelen. Az összes madár eltűnt a verebek riasztására. Megjelent a riadalom okozója. Eleinte csak két fül bukkant ki a fűből, gazdája földhöz lapulva közelített. Egy mini fekete párduc. Madarat szeretett volna fogni, de nem sikerült neki. Viszont rátalált a csirke húsra, ízlett neki. Békésen falatozott, amikor is hírtelen felpattant és elrohant. Kizárt, hogy észrevett volna engem. De akkor miért rohant így el? Az ok maga Vukk volt személyesen. Lassú léptekkel közelítette meg a húst, majd neki állt volna falatozni. Mivel a les hátulja felől érkezett, én csak hátulról láttam a rókát. Pisszegtem neki, hogy megforduljon, de hús jobban izgatta. Aztán egy kicsit nagyobb zajra végre megfordult, és pont az objektívbe nézett. Egy rövid sorozat róla. A zár hangjára aztán elszaladt. Az ölyvek is többször berepültek elém, de leszállni már nem akartak.


Ezen a hétvégén kiderült kiket etetünk, és kik etetnek minket.    

 

2016. Télen

Kékes rétihéja fotózás


A Kés rétihéja nem állandó madarunk, a telet tölti nálunk. November és Március közötti időszakban rendszerint megjelenik a közeli szántóföld, és a melletti mező felett. Első találkozásom vele úgy 5 évvel ezelőtt történt. Lenyűgöző látvány, ahogy alacsonyan repülve a földhöz, vadászik. Szerintem az egyik legszebb röptű ragadozó madár. Mivel dögöt nem eszik, ezért csak cserkelve, vagy jó álcával lehet megközelíteni. Sokféle módon próbáltam már a közelébe férkőzni. Volt, hogy az autóból próbálkoztam, mert hasonló módon (mint pl. az Egerészölyv), amíg mozgásban van az autó nem riad meg, de abban a pillanatban ahogy megáll az autó, tovább repül. Ez nem vált be. Idén elég nagy hangsúlyt fektettem a Kékes rétihéja fotózására. Napokat töltöttem avval, hogy megfigyeljem a vadászati szokását, mozgási területét. Egyetlen dolgot tapasztaltam, ami állandónak tekinthető. Mégpedig a napkelte után fél órával jelenik meg először, végig pásztázza a területet, és ha sikerült zsákmányolnia, 10-20 percet is eltölt a földön. Viszont innentől kezdve, teljesen rapszodikus a megjelenése. Ezen a területen elég sok a zavaró tényező. Ezért nem egyszerű olyan helyre felállítani a les sátrat, hogy a háttér is, a beeső fény is jó legyen. És még egy tényező, az ember. Mert sokan járnak ki kocogni, kutyát sétáltatni, más szabadidő tevékenységet folytatni. Vicces, és bosszantó dolgok történtek e projekt alatt.  Például:
 Lakik a közelben egy bácsi, akinek van négy Spaniel kutyája. Számtalanszor láttam, hogy kocsival megérkezik, kiengedi a kutyákat. Besétál a mezőt a szántóföldtől elválasztó bozótosig, és végig sétál az egész mezőn, majd nagy kört leírva, a betonúton visszatér a kocsihoz. Azt is tapasztaltam párszor, hogy a héja a kutyáktól 20 méterre ült a fűben, és nem szállt el. Elterveztem, hogy a les sátrat a mező közepén állítom fel még napkelte előtt. Előző délután gondosan kiválasztottam az alkalmas helyet. Korán reggel már kint is voltam a sátorban. Szép napkelte fogadott, majd kis vártatva a kékes is megjelent a terület felett. Izgatottan követtem a madár útját, amikor hallottam egy autó érkezését. Tudtam, hogy a kutyás bácsi érkezett. Kis idő elteltével, viszont a sátramnál örömködött az egyik Spaniel. Ugyanis most először a mező kellős közepén sétált az Úr a kutyákkal. Imádom a kutyákat, nekem is volt jó pár. Megszeretgettem a kutyát, majd a bácsi is megérkezett. Azt mondja, ne haragudjak, de nem vette észre a les sátrat. Á semmi gond, mondtam.  Egy ideig a Kékes sem jön vissza.
Történt olyan eset is, hogy délután mentem ki fotózni egy hétköznap. A környéken egy teremtett lélek sem volt. De a Kékest láttam a túl oldalon vadászni. A sátrat gyorsan felállítottam egy tök szuper helyre. Vártam a madarat, de helyette egy teherautó érkezett, nagy lendülettel leparkolt a mező közepén, tőlem 50 méterre. Majd felrobbantam a méregtől. Megkértem az embert, hogy menjen máshova a kocsival. Megértette kérésem, és vagy 200 méterre távolabb állt meg. Gondoltam evvel a közjátékkal lőttek a mai délutánnak is. Úgy fél óra múlva megláttam a várt madarat. Egyenesen a sátor felé tartott, majd hírtelen irányváltással elrepült. Hova? Hát persze hogy az előbb említett teherautó felé. Ott tett egy pár kört, majd eltűnt.


De azért vannak pozitív élmények is.
Ilyen volt mikor, egy alkalommal a héja tőlem 15 méterre zsákmányolt. Tépte a falatokat, mikor egy csapat Szarka megjelent, akik el akarták kergetni. Agresszív madarak. Össze is csaptak a levegőben, amit ugyan sikerült lencsevégre kapni, de a minőségével nem voltam elégedett. Ezért a kukában végezte a jelenet. De mint élmény, megmaradt. Ez volt az első alkalmam, hogy ennyire közel került hozzám. El is határoztam, hogy megpróbálom élő csalival közelebb hozni. Ezért csináltam egy szerkezetet, amit egy madárvártán is láttam. Evvel élő egér lehet a csali. A héja nem fér az egérhez, így ő túléli a kalandot. Incinek megígértem, hogy szabad lesz, a projekt végén. Már két bevetésen túl van.


A következő sorok, egy szombati napról szólnak, amikor Simon Imre barátommal voltunk Kékes rétit fotózni. Hajnalban felállítottuk a sátrakat a sövény mentén, és vártunk. A nap kezdett elő bukkanni, és csodálatos fénnyel világította be a mezőt. Abban bíztam, hogy a közben megérkező Kékes rétihéja beszáll a napkorong elé. De nem így tett. Szitált kicsit a rét felett, majd tisztes távolban leült a fűbe. Sok időt töltött itt, csak hát túl messze volt. Iminek az új Sigma 150-600-as optika volt feltéve, de még neki is távol volt. Vártunk-vártunk, majd a madár gondolt egyet és eltűnt. Nem is láttuk többet. Imi azt mondta, szerinte a sátrak zavarják, ezért arrébb pakoltuk őket. Beraktuk a sátrakat a lehető legközelebb a bokrok alá. Így sem történt semmi. Majd gondoltam megnézem a sövény túl oldalán a területet, hátha ott vadászik. Ahogy átvergődök a növényzet alatt, megpillantom a várt madarat. Pont akkor csapott át arra a területre, ahol a sátrak is voltak. Na, most mit tegyek? Ha visszamegyek, elriasztom. Talán Iminek sikerül lefotózni, ezért inkább maradtam a szántó felöli oldalon. Kis idő elteltével telefonon kérdeztem Imitől, hogy  látja e a madarat. Már elment, volt a válasz. Ezért én is elfoglaltam a sátramat. Eltelt még egy kevés idő a várakozással, majd Imi úgy döntött hazamegy. Mivel nem rég volt egy térd műtétje, nem akarja tovább terhelni az ücsörgéssel. Összecsomagolt és hazament. Ugye ilyen eset már más jegyzeteimben is szerepelt. Ugyan az történt most is. Imi távozása, meghozta a madarat. Ott lebegett a mező felett, tisztes távolságban. Közben a bekötő úton megjelent egy kerékpáros. Akinek fontos szerepe lesz később. Ő ugyanis végig bringázott az úton, és szokásához híven, az út végén megpihent. Ez a pihenő 15 perc körül szokott lenni. Közben a héja velem szemben levadászott valamit az úthoz közel. Tulajdon képen a madarat nem is láttam a terepviszonyok miatt. Egyszer csak azt látom, hogy a bicajos jön visszafelé. Na, ez jól jöhet. Hátha visszakapok valami kis segítséget az emberektől. A Kékes rétihéja a bringás közeledtére, pont a felém menekült. Így készült róla a galériában látható kép. Végre! A történet ezzel még nem ért véget. Tudtam, hogy jó ideig nem számíthatok a visszatértére. Itt az alkalom, hogy megint átmenjek a sövény túl oldalára. Vittem a fényképezőgépet, és egy kis széket meg az álcahálót. Mielőtt elhelyezkedtem volna, a napi teázgatás meghozta eredményét, és hát a muszáj a legnagyobb úr.  Fényképezőgép tőlem 1 méterre a széken, én meg hát el voltam foglalva. Amikor is a semmiből megjelent a héja. Mondhatni pont felém repült kb egy méter magasan. Közeledett-közeledett, de hát mit tegyek, ebben a helyzetben? Öt méterrel előttem volt, amikor megláthatott és oldalra elhúzott. Lehetőségem sem volt a gépért nyúlni. Hát ez van.  Elég volt a mai napra ennyi.

 

Kékes rétihéja nyulat zsákmányol


Jó pár éve figyelem ennek a ragadozó madárnak a viselkedését, de még soha sem láttam, hogy nyúlra vadászna a Kékes rétihéja. Az alábbi képek története. Kora reggel már a les sátorban vártam a napkeltét. Minden a megszokott módon történt, már ami a Kékes rétihéja érkezését illeti. Nagyon szép látvány, ahogy a felkelő nap fényében, a mező felett lebegő párában, egyszer csak megjelenik. Méltóság teljesen lebegve végig pásztázza a terepet, néha leszáll a földre, tovább repül. Hihetetlen fordulókat tesz a levegőben, 50-60 cm magasan a földtől.  A nap már elég magasan járt, így szép fény volt. Várt madaram meg is jelent, de még nagyon messze tőlem. Szép lassan közeledet, majd cirka 120 méterre lecsapott valamire. A keresőben annyit láttam, hogy időnként felrebben, majd megint vissza a földre. A növényzet is elég magas azon a területen, és a mezőnek is van némi görbülete. Volt, hogy a madarat nem is láttam. Szerencsére azonban, kis idő múlva el akarta vinni a zsákmányt, de nem sikerült neki. Elejtette, de már nem abban a magas fűben landolt az áldozat. Ekkor láttam, hogy egy nyusziról van szó. A mi nem volt kicsi. Csináltam egy két sorozatot, de ezek legfeljebb dokumentum jellegűek. Az az ötletem támadt, hogy megzavarom a héját, hátha ott hagyja a nyuszit. Amit aztán közelebb hozok a sátorhoz. Neki már úgyis mindegy, gondoltam. Ahogy a madár észrevett, elrepült. Láttam, hogy nincs nála a zsákmány. Amikor odaértem a tett színhelyére, a nyulat sem találtam. Többször átnéztem a növényzetet, de sehol sincs.  Visszamentem a sátorba, és azon tűnődtem, hogy lehet mégis elvitte? Meggyőződésem, hogy nem volt nála. Ez a közjáték 10-15 percet tartott. Az ablakon kitekintve azt látom, hogy a héja jön visszafelé, és ott ahol az előbb, megint lecsap. És megint a nyúlra. Szerintem a nyuszi meghózhatta magát egy üregben, azért nem találtam. A közeli úton közben megjelent egy kocogó ember, aki megzavarta a héját. Megpróbálta megint elvinni a zsákmányt, de elejtette. Többször is próbálkozott, de nem sikerült.  Ekkor készült a második sorozat. A nyuszi valószínű túlélte a „kalandot”, mert kerestem, de sehol sem találtam a tetemet. A sors akarta így, hiszen vadászati tilalom van nyuszira. A Kékes rétihéja meg egyen pockot!

 

 

 

 

 

Vissza

Vissza a főoldalra